Anyu mindig azt mondja, hogy egyutteles utan derul ki valakirol, hogy van-e, lehet-e vele kozos jovo.
Es tenyleg, csodalatosan lehet mosolyogni, hasat behuzni, bologatni, dragamozni heti ketszer ket oraban. Ha csak randizunk nincsenek kozos ugyek, problemak, nem kerdes ki mosogat, le van-e hajtva a wc feledele, hol landol lefekves/zuhany elott az aznapi zokni, hany par cipot/taskat/ekszert/akarmit vettem mar megint tejoeg, miert ures a huto vagy miert csak sor van benne es igy tovabb…
Ellenben, ha egyutt lakunk, sokkal tobb ido jut egymasra, sokkal tobb idot toltunk egyutt igy ohatatlanul es sokkal hamarabb kijonnek a rossz napok, a rigojak, az idegolo szokasok. Ergo:
- kiderul, hogy tudunk-e egyutt elni, van-e kozos jovonk
- tudunk-e kompromisszumot kotni, problemat kozosen megoldani vagy olykor csak szemet hunyni a masik idegolo hobortja felett
- es mindez gyorsan kiderul, nem kell eveket varni es kinosan feszengni a hazassagot kovetoen, hogy ize, szoval ezt eddig miert nem mondta senki?
Mindezeken tul Londonban +1 erv is szol a gyors osszekoltozes mellett: ket egymast kedvelo, komoly szandeku fiatal kesz vagyont sporol meg (amit aztan fordithat utazasra/tovabbi par cipore/taskara/ekszerre 😉 ), ha csak egy lakas berleti dijat fizetik…
Es mivel B rendmaniaja (kozep-sulyos OCD) igazi fonyeremeny, igy ujabban a takaritono beret is utazasra/cipore/ruhara kolthetem 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: