Olvastam itt az nlc fórumon egy érdekes szösszenetet. Vagy nem is, a szösszenet nem találó kifejezés arra az eszeveszett eszmefuttatásra, ami hétszázvalahány hozzászólás óta zajlik.
A nyitó hozzászólást egy férfiember írta, akinek soraiból valami furcsa önbizalom-önigazolás-féleség árad: magát helyesnek, intelligensnek és jómódúnak bemutatva társat keres. Furcsa – számomra – ellentmondásos helyzet, miszerint egy művelt, tanult, jó megjelenésű, sikeres pasi nem talál magának barátnőt, bár a mai világban semmi sem meglepő. A nyílt felhívásra a lányok, asszonyok egy részre értelemszerűen ugrik, mások szintén ugranak, ám ők élesre fent karmokkal, neki a szerencsétlen férfiúnak. Napokon keresztül ment és még ma is megy a húspiaci alku, miközben egyre jobban eldurvulnak az elvárások, egyre “sarkosodik” a kép és a nők is egyre vehemensebben vetik magukat a semmiről, semmiért folytatott vitába. Mert hiszen ha eddig nem nyerték el egymás érdeklődését a felek, elkeseredett harc árán sem lesznek meggyőzhetők “nagyŐségükről”…
Ami előtt azonban továbbra is értetlenül állok, az a kiindulási helyzet: tele a virtuális tér eltérő adottságú, érdeklődésű, paraméterű férfiakkal és nőkkel, de nem kell ennyire elvonatkoztatni, a valós élet, az utca is tele van velük. És ahelyett, hogy megtalálnák egymást, nyitnának egymás felé; vagy szó nélkül továbbmennek vagy vadul egymásba marnak. Annyira ritka a normális párkapcsolat és annyira ritka a normálisan szárba szökkenő szerelem. Amerre csak nézek játszmázó embereket látok, versengést, zsarolást, érzelmi potyázást… vagy magukban okoskodó nőket és férfiakat, csilli-villi bölcsességekkel teleírt blogokat és topic-okat, világmegváltó okosságokat hangoztató, boldognak tetsző, árnyakat és álmokat kergető, szánalmasan magányos embereket… magunkat…
:))