Idén januárban, amikor elkezdtem írni a blogot, meséltem a lányokról. A mi nagy csapatunkról. Írtam a nagy viháncolásokról, az átbeszélgetett éjszakákról, a világmegváltásokról...
Kollégaként kezdtünk, mégis alakultak barátságok… legalábbis azt hiszem ez a helyes megfogalmazás…
Talán a zűrzavaros változásokról is írtam (bár utólag egy részüket láthatatlanná cenzúráztam. Okulásnak magamnak mindenképp megtartom, de talán más számára kevéssé fontos vagy érdekes)… volt egy időszak, amikor alig-alig beszéltünk. Munkahelyi, magánéleti és egymás közötti feszültségektől terhes időszak volt...
Aztán az “érzelmek” mégsem hagyták nyugodni és elhalványulni a dolgokat, voltak nagy megbeszélések, kettesével, hármasával, időnként sírással, máskor feszült értetlenkedéssel, “ordítozással“…
Mennyire igaz, hogy a nők egymás között fenevadabbak, mint a férfiak, rosszabbak mindennél!!
Mára volt kitűzve egy békés, a lecsillapodást követő, baráti összejövetel. Nem mondom, hogy nem volt bennem szorongás. Egyes pillanatokban lemondtam volna az egészet, ugyanakkor meg…
D beteg lett, nem jött el, V meg valami egyéb ürügy okán maradt távol. Őszintén szólva nem is annyira hiányzott…
Érdekesre sikeredett az este, beszélgettünk némi bor mellett, általános dolgokról, filmekről, utazásokról. Eleinte érezhető volt a feszültség, talán mindannyian tartottunk a másiktól, a törékeny harmónia összeomlásától, de végül mégis egészen jól sikerült.
De már nem a régi… már nem adjuk magunkat szabadon, nem dőlhetünk hátra, könnyedén kimondva mindent, szemtől szembe. Vigyázni kell, mérsékeltnek lenni… Kíváncsi vagyok a többiek mit gondolnak a lelkük mélyén…
Ehhez csak lányok / nők tudnának érdemben hozzászólni. Fiúk / férfiak között tényleg nincs ilyen. Hála érte 🙂
Az a legrosszabb az egészben, hogy igazat kell adni nektek, amikor azt mondjátok, hogy isten mentsen sok nőtől egy helyen :))