Amikor kicsi voltam, volt egy könyvem, amiben mesék voltak az ötujjas kesztyűbe költözött pocokról, a rövidlátó hangyáról, meg a lókötő rókáról, mellette pedig kedves illusztrációk, amik ha megkopva is, de még mindig bennem élnek. Arra már nem emlékszem tisztán, hogy ez a Gőgös Gúnár Gedeon, vagy a Mosó Masa mosodája volt-e …(s az idők során maga a könyv is elveszett.) 
Mindegy is, nem ez a lényeg. Sokkal inkább az a mese, amelyikben az állatka (talán egér, vagy ez is a pocok volt!?) tökből készített házikót, kivájva a tök belsejét, komfortosan berendezte azt, majd a magokat a ropogó tűz mellett pipázva elrágcsálta… vagy valami ilyesmi :)) Szóval tegnap este, vásárlás közben ez a mese ugrott be, amikor a halloween-ről visszamaradt, darabolt sütőtökök mellett haladtam el. Még sosem vettem, sütöttem vagy ettem tököt. Főleg nem ilyen sárgát. Egészen tegnapig :)) Történt ugyanis, hogy hirtelen felindulásból betettem a kocsiba egy darabkát, itthon pedig jól megsütöttem. Az egész lakást átjárta a sülő tök édes illata, a sütő melege. Nagyon jó érzés volt :))
Pusztán hab a tortán, hogy a ma ebédre elhozott elemózsia még nem is rossz! A kedvencem azért nem lesz, de a hangulat, amit varázsolt, ér annyit, hogy még egy zöldségfélét bevonjak az étrendembe. Ki tudja, talán levesnek még jobb :))
Hú, szerintem mindenkinek van valami kaja-mumusa, amiből kiskorában egyszer sokat evett, vagy beteg lett tőle, és ma ezért rá sem tud nézni. Na, nekem a sütőtök az! Emlékszem, a Sógun c. japán sorozat ment a tévében, kb. 22 éve, amikor Anyukám tököt sütött, és azt majszoltuk közben. Utána én nagyon rosszul lettem, és szépen kihánytam mindent… Azóta borzongok a sütőtök gondolatától is. De persze ez ne vegye kedved! 🙂
Ooo, de szép történet :)) Mondjuk nekem is van mumusom, mégpedig a máj. A különbség csak az, hogy én sosem ettem egy falatnál többet, azt is csak kényszer hatására, de szerintem nem is fogok… Mások meg imádják… ki érti!?